Üdvözlök Mindenkit!
Nagyon szomorú belegondolni abba, hogy a megfelelési kényszert, a depressziót, és az étkezési zavarokat is egyszerűen ráírjuk a tinédzserkor számlájára, és többé nem foglalkozunk vele. Én mégis vizsgálnám egy kicsit, és próbálok segíteni azoknak, akik azt gondolják, ők nem elég jók semmihez.
Honnan jön?
Mikor is kezdi el azt gondolni valaki, hogy egyszerűen csapdába ejtették azzal, hogy ebbe a testbe zárták? Mikor kezdi el valaki kínozni saját magát csak azért, mert S-es méret helyett L-es? Mikor kezdi el valaki szidni a tükörképét a kilógó csontjai miatt? Hol kezdődik mindez?
Iskolai bántalmazás (bullying): Elkeserítően sokszor találkozhatunk az általános iskolában, illetve a korai gimnáziumi években eltúlzott, gyerekes tréfákkal. Pisti gondolta, vicces lesz ráírni Kati hátára, hogy "Rúgj meg!" egészen addig, amíg tényleg meg nem rúgták. Aztán abból a rúgásból kettő lett, később a két rúgásból kipécézés, a kipécézésből csúfolódás, a csúfolódásból üldözés, az üldözésből zaklatás. Piszkálhatnak a súlyodért, a hajszínedért, a szemeidért, a stílusodért, és bármiért, ami csak szemmel látható rajtad.
Ez kezdődhet egy rossz tréfával, vagy egy kínos beszólással a "menő" nagyfiúk részéről. Általában az ilyen gyerek nem fog belegondolni, hogy mennyire teszi tönkre valaki másnak az életét, ezért csak hajtja a magáét. A legjobb dolog, amit ilyenkor tehetünk, hogy erősek maradunk, és igyekszünk ignorálni az ilyesfajta rosszakarókat.
Családi körülmények: Amikor egy gyereknek elválnak, vagy elhunynak a szülei, családtagjai, könnyen kezdheti el hibáztatni magát a történtek miatt. A gyász első fázisainak lefolyása után is könnyen megmaradhat egy traumatikus szorongás, ami megint csak önbizalomhiányhoz vezet, és ahhoz, hogy az ember azt hiszi, minden rossznak ő az okozója.
Barátok, vagy szerelem: Ha valaki nehezen nyit, könnyen lehet, hogy nem akadnak barátai, vagy ha mégis, akkor kevesen, és nehezen. Ennek a nem nyitásnak a következményeképp maradhat magányos az ember, de amikor kétségbeesetten kezdi keresni a dolgok okát, arra fog kilyukadni, hogy ez miatta történik. Mert túl sovány, mert túl kövér, mert idegesítő, mert humortalan. Nem számít. A lényeg, hogy ennek ő az oka, csakis ő, és ez már menthetetlen.
Szerelemben nem azt a tinédzserkori érzelmi vajúdást értem, amikor elhagyott a Don Juan, a nagy Ő, hanem arra, amikor elkezdünk érdeklődni a másik (vagy a saját) nem iránt. Amikor elkezdünk szerelemre vágyni. Amikor elkezdjük megélni, hogy szükségünk van valakire, aki szeret, és mellettünk van, vagy csak egy kis kalandra, mert még nem tudjuk, milyen is ez. Ezután jön, amikor nem találunk senkit. A tipikus egyedül fogok meghalni húsz macskával mondatot már biztos mindenki hallotta valakitől, vagy saját magától. Ezt mindig a fiatalok mondják, holott harminc évesen is ráér az ember megtalálni a szerelmet, és megházasodni. A negyvenes éveiben is. Az ötvenes sincs kizárva. Az ember háromszáz-huszonnegyedik életévében is jöhet a herceg. De persze, ilyenkor ezt nem hisszük el. Mi szörnyűek vagyunk, egyedül fogunk meghalni.
Nem mindenki teheti meg, hogy szakképzett pszichológus segítségét kérje, de akinek van erre lehetősége, annak nagyon ajánlom. Nem ciki. Csodálatos, hogy milyen észrevehetetlenül nyitják ki az elménket, és segítenek, hogy megismerjük önmagunkat.
Aki nem engedheti ezt meg magának, annak azt tudom mondani, hogy legyen türelmes, és erős. Ne ijedj meg önmagadtól, és lásd meg, hogy mi miben van benned.
Az ember legnagyobb hibája a telhetetlenség. Nem veszik észre, mi minden jó van bennünk, mert másféle jót akarnak. Nem jönnek rá, hogy az összes jó nem lehet meg senkiben.
Családi körülmények: Amikor egy gyereknek elválnak, vagy elhunynak a szülei, családtagjai, könnyen kezdheti el hibáztatni magát a történtek miatt. A gyász első fázisainak lefolyása után is könnyen megmaradhat egy traumatikus szorongás, ami megint csak önbizalomhiányhoz vezet, és ahhoz, hogy az ember azt hiszi, minden rossznak ő az okozója.
Barátok, vagy szerelem: Ha valaki nehezen nyit, könnyen lehet, hogy nem akadnak barátai, vagy ha mégis, akkor kevesen, és nehezen. Ennek a nem nyitásnak a következményeképp maradhat magányos az ember, de amikor kétségbeesetten kezdi keresni a dolgok okát, arra fog kilyukadni, hogy ez miatta történik. Mert túl sovány, mert túl kövér, mert idegesítő, mert humortalan. Nem számít. A lényeg, hogy ennek ő az oka, csakis ő, és ez már menthetetlen.
Szerelemben nem azt a tinédzserkori érzelmi vajúdást értem, amikor elhagyott a Don Juan, a nagy Ő, hanem arra, amikor elkezdünk érdeklődni a másik (vagy a saját) nem iránt. Amikor elkezdünk szerelemre vágyni. Amikor elkezdjük megélni, hogy szükségünk van valakire, aki szeret, és mellettünk van, vagy csak egy kis kalandra, mert még nem tudjuk, milyen is ez. Ezután jön, amikor nem találunk senkit. A tipikus egyedül fogok meghalni húsz macskával mondatot már biztos mindenki hallotta valakitől, vagy saját magától. Ezt mindig a fiatalok mondják, holott harminc évesen is ráér az ember megtalálni a szerelmet, és megházasodni. A negyvenes éveiben is. Az ötvenes sincs kizárva. Az ember háromszáz-huszonnegyedik életévében is jöhet a herceg. De persze, ilyenkor ezt nem hisszük el. Mi szörnyűek vagyunk, egyedül fogunk meghalni.
Mi is ez valójában?
Szorongás. Félelem. Önbizalomhiány. De semmikép sem a valóság. Egyszerűen arról szól, hogy egy trauma, vagy rossz élmény olyan szinten belénk fészkelődik, hogy nem tudjuk elengedni. Hiszen az nem lehet, hogy szép vagyok, az nem lehet, hogy okos vagyok, és teljességgel kizárt, hogy az a pasi az én hátsómat analizálta. Nem, nem kizárt. Aki duci, általában csont-sovány akar lenni. De miért? Százezer pasit ismerek, akik imádják, ha van mit fogni a nőn, és szívesebben élnének egy XL-es hölggyel, mint egy XS-es méretűvel.
Aki csontos alkatú, ducibb akar lenni, pedig másik százezer férfi van, aki imádja, ha kilátszanak a bordák, vagy a kulcscsont, vagy karakteresen megmutatkozik a medencecsont. Ebben is ugyanannyi szépség, és erotika van, mint a duci hölgyekben.
Az izmos nőkre azt mondják az ostobák, hogy férfias. Na, megint a százezer hímmel jövök, ugyanis itt is vannak, akik az edzett alkatra pakolják a kezüket a magasba. Egy szépen edzett has, vagy akár egy kockás, hatalmas mennyiségű akaraterőt sugároz. Ha képes vagy annyit edzeni, hogy ennyire izmos legyél, légy büszke! Nem tudnám utánad csinálni.
Mit tegyek?
Felismerni, hogy az önutálat valóban csak ebből az elfuserált társadalmi nyomásból, vagy egy régi problémából jön, nagyon nehéz, és hosszas feladat, ám mégis hatalmas teljesítmény. Nagyon fontos lépés, hogy felkutassuk, hogy mi is ez az okozó, de ennyi nem elég. Meg kell értenünk, és ha fáj is, meg kell vizsgálnunk, hogy hogyan helyezhetnénk más megvilágításba a dolgot.Nem mindenki teheti meg, hogy szakképzett pszichológus segítségét kérje, de akinek van erre lehetősége, annak nagyon ajánlom. Nem ciki. Csodálatos, hogy milyen észrevehetetlenül nyitják ki az elménket, és segítenek, hogy megismerjük önmagunkat.
Aki nem engedheti ezt meg magának, annak azt tudom mondani, hogy legyen türelmes, és erős. Ne ijedj meg önmagadtól, és lásd meg, hogy mi miben van benned.
Az ember legnagyobb hibája a telhetetlenség. Nem veszik észre, mi minden jó van bennünk, mert másféle jót akarnak. Nem jönnek rá, hogy az összes jó nem lehet meg senkiben.
Tartsátok hát észben, hogy senki sem tökéletes, az összes jó
nincs meg senkiben.
Sikeres önfejlesztést, és fejlődést kívánok!
Quinn Linette
Ui: Gyönyörű vagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése